Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy barátság... - talán nem az emlékére.

2017.12.19

Barátok vagyunk. Egy ideje. Jókat beszélgetünk, megértjük egymást. Ő kiegészít engem, én kiegészítem őt. Érezzük egymás rezdülését, akár egy szemvillanásból értjük egymást. S ez nagyon jó. Ha pár hétig nem tudunk találkozni, vagy érdemben beszélgetni, akkor sincs probléma a legközelebbi találkozáskor – ugyan úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Nem értünk mindenben egyet, de ez természetes. Hisz mindketten mások vagyunk. Mások a párjaink, mások a gyerekeink, más közösségben élünk. Ezeknek a nem összeegyeztethető dolgoknak nem szoktunk jelentőséget tulajdonítani, hiszen nem ezek számítanak – hanem azok, amelyek közösek bennünk, s amelyek miatt barátok vagyunk.

Legutóbbi találkozásunkkor ugyan úgy indult, mint máskor. Mivel folyton rohansz valahová, a szokásos közel fél órás késéseddel érkezel, cserébe nagy mosollyal üdvözölsz, elmondod, milyen jól nézek ki – amit teljesen őszintének is érzek tőled. Gyorsan elpanaszolod, hogy most miért késtél, én bólogatok, hiszen mindig elkésel, s ezt én már megszoktam. Aztán hirtelen csavarral áttérsz a családi gondokra, ahogyan máskor is teszed, bár most szinte csak pozitív dolgokat sorolsz. Mégis furcsa most nekem ezt hallgatnom… Most tudatosul bennem először, hogy minden mondatod az önsajnálatról szól. Minden mondatodban ott a „jajjj, képzeld…” az „ahhhh már annyira kiakaszt”, a „jól vagyunk otthon, de…” Csupa - csupa dráma és önsajnálat.

Én pedig ezekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni. Megváltoztam.

Hallgatlak, de mivel valós tényközlő mondatot nem hallok, csak mosolygok és bólogatok. Egyszer csak megkérdezed, mi hogy vagyunk. Annyit tudok válaszolni: „köszönöm kérdésed, minden rendben. Gyerekek nőnek egészségesek, otthon béke van, mi kell még”. S te vársz, türelemmel, hogy folytassam, de nem tudom folytatni, mert elmondtam minden fontosat. Aztán pár perc hallgatás után megszólalsz: „na mesélj már”. Én meg nem tudom, mit mondhatnék. Panaszkodni, sajnálkozni nem fogok, másokat kibeszélni nem fogok. A problémáimat igyekszem egyedül megoldani… Igazából nem tudok mit mondani. Furán érzem magam…

A kérdésed, ami mindent vitt:

  • „téged nem kergetnek az őrületbe a gyerekeid?”
  • „nem. egyáltalán nem”

S hitetlenkedve néztél rám. Nem értetted a válaszom, s a hozzá tartozó békés, nyugodt mosolyomat….

Már nem vagyunk egy hullámhosszon. Most szembesültem vele. Kinőttelek. Nőhetnél velem, de most még nem akarsz. Neked egyenlőre jobb az önámítás, a másokért aggódás, az önsajnálat és az egyre durvább depresszió bugyrai felé lépkedni. Nem értem, miért teszed, hisz lehetne kiút. Hiszen nekem is volt kiút. Bárkinek lehetne.

Te is bajban vagy, drága barátom. Látom a kétségbeesetten kapkodó tekinteteden, látom abból, hogy egyáltalán nem bírsz a gyerekkel, látom abból, hogy folyton időzavarban vagy, látom abból, hogy mindenki körülötted élő gondját a saját nyakadba veszed s lassan összerogysz a súlyuk alatt. Hallom a panaszos szavaidból, kétségbe vagy esve. Felismerem a tüneteket, az intő jeleket, hiszen én is éltem meg ilyen helyzetet, ki tudja, hányszor.

Aztán elkezdtem kineziológushoz járni. Kedves olvasó, kérlek ne legyints! Sokféle kinez dolgozik kishazánkban. Van, aki gyorstalpalón végzett. Láttam olyan hirdetést, aki féláron csinálja a te terápiádat, ha viszel hozzá magaddal egy barátodat…

Na én nem ilyen kineziológushoz járok. Az én kinezem, Zuppán Brigitta természetgyógyász-kineziológusként végzett, One Brain kineziológus, őt regisztrálták a végzettségével az Egészségügyi Nyilvántartó Központ adatbázisába, mint egészségügyi végzettséget nem igénylő egészségügyi szolgáltatót. Ezen kívül a tragédiákat ő is átélte, amelyeket egy ember, egy nő átélhet, s amelyek képesek összeroppantani egy ember életét. Valóban érzi, látja a problémáidat, s képes segíteni. Ez az életcélja. Mindössze csak arra van szükség, hogy te odatedd magad s szembenézz a saját gyermekkori traumáiddal. Akkor is, ha fáj, ha zokogsz tőlük, s akkor is, ha a múltba tekintés szétszakítja a lelked. Mert pont ez szükséges a gyógyuláshoz, hogy a fájdalom kiadása után, a problémák megértése után a lelked sebei kitisztítva gyógyulhassanak be újra.

Kedves barátom, én hiszem, hogy egyszer te is elmész ehhez a kineziológushoz, hiszen te is ismered őt, s tudom, hogy bízol benne. Remélem, eljön az a pont, amikor önmagadért, a gyerekeidért, a lelki nyugalmadért nem sajnálsz tizenpárezer forintot kiadni – hiszen a cigi, a nyugtatók se kerülnek kevesebbe havi szinten, sőt….

Addig is, a kapcsolatunk zátonyra van futva. Ugyanis nem tudok veled érdemben kommunikálni. Nem tudlak sajnálni a mindennapi tragédiáidért, hiszen tudom, hogy könnyűszerrel tehetnél ellenük. S egyedül a te döntésed, hogy kijössz az önsajnálatból s gyógyulsz segítséggel, vagy egyre mélyebbre zuhansz a depressziódba. Nem dönthetek helyetted. A labdát feldobtam neked. Csakis rajtad múlik, hogy lecsapod e. Csak remélhetem, hogy igen.

Ölellek.

Fotó: femcafe.hu