Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Boldog élet megfelelési kényszerből?

2017.12.23

Éjszakás műszak után az iskola nyári szünetében. Holnap szabadnap, a kolléganő becsal az egyik kis kocsmába egy kávéra. Egy szemközti asztaltól nagydarab tetovált fickó bámul, érzem, ahogy vetkőztet a szemével. Nem szimpatikus, ráadásul  ittas. Egyszer csak a pasi feláll, s átül mellém a boxba. Elzárva kiutat az asztalunktól. Próbál rám mászni, minden porcikám tiltakozik ellene. Hosszas könyörgés után kienged, mi pedig menekülünk előle, fel a barátnőmhöz, ő lakik közelebb. A mai napig nem tudom, hogyan menekültem akkor el előle.

Mikor nem suliban vagyok, lovagolni járunk a barátnőimmel. A suli kemény, sok időmet elvesz, kollégista vagyok. Élvezem az életem. Tanulás után buli a fősulis barátokkal, szabadság, fiatalság, boldogság. Egyáltalán nem hiányzik semmi az életemből. Suli mellett eljárunk melózni, így pénzünk is van. Így szép az élet.

Azt várja tőlem a családom, hogy legyen barátom. Hiszen már 20 éves vagyok. Azt mondogatják, hogy ha most, fiatalon nem találok senkit, akkor később, ha megöregszek, már nem fogok kelleni senkinek. Hát mit fognak mondani a szomszédok, hogy ilyen öregen még nincs párkapcsolatom?

A nagydarab tetovált hónapok óta kajtat utánam. Nem érdekel, nincs szükségem pasira. Minden időmet leköti a suli és a lovak. Hazamegyek, anyám már megint szekál. Nyomja és nyomja: mekkora szégyen, h lassan 21 évesen senkim sincs. Elegem van. Hónapok óta ez a műsor megy. Hát b.ssz. meg már csakugyan! Ha nekik ez kell, akkor lesz pasim! Megkapják! S gyorsan elküldöm életem első sms-ét a nagydarabnak: találkozzunk a holnapi utcabálon.

Ott kezdődött el életem legborzalmasabb 7 éve.

Szerelem nélkül, megfelelési kényszerből vágtam egy kapcsolatba egy olyan férfival, aki szombat délelőttönként már részeg.

Meg voltam győződve arról, hogy majd én megváltoztatom őt.

Az első együtt töltött éjszakán úgy éreztem, mintha egy szeszeshordó megerőszakolt volna. Forgott a gyomrom, s imádkoztam, hogy minél hamarabb végezzen. Szívem szerint sikítottam volna segítségért, szaladtam volna, csak attól az embertől el, minél messzebb. Közben zakatolt az agyamban, hogy pasi kell, hiszen ez a családom elvárása. Dolgozott bennem az évtizedek alatt belém vert tisztelet a családom akarata iránt, a megfelelési kényszer, s a némaság, mert azt is megtanultam kisgyermekként, hogy soha nem szólhatok a saját érdekeimért. Maradtam tehát. Azon az éjszakán kettétörtem belülről.

Mindenkire féltékeny volt. Az iskolatársaimra, a barátaimra, a barátnőimre, s a lovakra. Szépen lassan csak ő maradt nekem, s a családom, akik boldogan tapsikoltak az én „boldog” kapcsolatomnak. Nagymamáim most már büszkén mondogathatták a pletykapartikon a barátnőiknek: „elkelt az unokám, bizony!”. Én pedig mindenkinél jobban szégyelltem magam, hogy egy ilyen emberrel kell lennem. A kisebbségi komplexusával, az önbizalomhiányát pótló agresszivitásával, a szeretethiányban felnőtté cseperedését kompenzálandó szeretetmegvonásos viselkedésével látványos gyorsasággal vette el minden önbizalmamat, magabiztosságomat. Feladtam minden barátomat, a lovazást csak azért, hogy ő ne féltékenykedjen. Mert olyankor féltem tőle. Nagyon.

Mégis féltékenykedett. Mindig és mindenkire. Közben ő jót beszélgetett mindenféle volt barátnőivel a kocsmában, néha ki is ment velük a parkba "beszélgetni", s 20-30 perc múlva vissza bejöttek nagy vidáman. Hozzám alig nyúlt, pár hónap után teljesen magamba voltam roskadva. Mindig azt mondogatta, hogy olyan csúf vagyok, igénytelen, hogy a szaros gatyáját se terítené rám. Én pedig zokogva aludtam el minden este. Egyre mélyebbre zuhantam. Az elmulaszthatatlan családi vasárnapi ebédeken rendszeresen nem jelent meg, mert olyan sakál részeg volt, h az ágyból nem bírt kikelni. Én persze jó kislányként mindig illedelmesen elmentem az ebédre, őt pedig kimentettem, általában azt hazudtam, hogy maszekolni van. Csapkodta is össze a tenyerét a két nagymamám, hogy milyen csuda ember az! Vasárnap is dolgozik. Én pedig egyre mélyebbre süllyedtem az élettársam miatt érzett szégyenben, mert nagyon szégyelltem őt. Egyáltalán nem ilyen embert képzeltem el páromnak.

Szeretetre, törődésre, alkoholmentes életre vágytam. Olyan férfire, aki több év kapcsolat után is érdeklődik utánam szexuálisan, olyanra, aki átölel, aki kíván, s vonzó nőnek tart.

Közben büszkének éreztem magam az élettársamra, mert ő szobatiszta volt, amikor ittas volt, a barátai meg nem… Eljött a pont, amikor úgy éreztem, nem tudok élni nélküle. Akkor még ezt nem tudtam, de akkorra már olyan szinten letörte az önbecsülésemet, hogy őnélküle a lélegzetvételt is elképzelhetetlennek tartottam. Behódoltam. Na, ekkor kezdődtek a bántalmazások. Szokásává vált, hogy ittasan, éjjel hazaérve nekem esett, s nem érdekelte, hogy akarok e szexelni, mert ő volt az erősebb, s ő akart. A sérüléseimmel nem mentem orvoshoz, mert szégyelltem elmondani azt, ami történik velem. Úgy éreztem, én vagyok a hibás, megérdemlem a sorsomat. Egy idő után rájöttem, hogy ha az asztalon nagyon sok főtt ételt kinn hagyok, akkor hazaérve bezabál, s gyorsan elalszik. Én bezárkóztam a kisszobába, az ajtó elé toltam egy nagy nehéz fotelt, így nem talált, elaludt. Onnastól ezt a taktikát alkalmaztam, hogy megússzam az estéket. Ha nem voltam elég gyors, akkor elkapott, rángatott, többször ütni is akart, de védtem magam a kezeimmel s mivel alig állt a lábán, el tudtam bújni előle.

Évek teltek el így. Hét közben mart, alázott, én sírtam, hétvégén részeg volt 2 napig. De én örültem, mert amíg kocsmázott, legalább nem volt otthon. A családjaimat teljesen az ujja köré csavarta. Anyám, nagyanyáim imádták. Édesapám mondta egyszer:

„Te tudod, hogy miért vagy azzal az emberrel. Én nem szeretem őt. Nem vagy boldog mellette. Örülnék, ha találnál magadnak egy hozzád hasonló férfit, aki képes téged tisztelni és megbecsülni”

Édesapám rá néhány hónappal szívinfarktusban hirtelen elhunyt. Nagyon megviselt a halála, nem tudtam mit kezdeni az egésszel. Csak zokogtam s a munkába menekültem. Valami megváltozott bennem. Úgy éreztem, menekülnöm kell ebből a kapcsolatból. Úgy éreztem, új életet akarok, új férfit akarok, boldog akarok lenni. Édesapám halála után 3,5 hónappal elhagytam. Nehéz volt, mert megfenyegetett többször is. A ruháimat 3-4 darabonként lopkodtam ki a lakásból, hetek alatt, hogy ne tűnjön fel neki.

Hadjáratba kezdett ellenem. Végigjárta a  édesanyámat, nagymamáimat. Mindnek elsírta a bánatát, hogy én őt elhagytam, pedig ő annyira szeret engem, hogy miután elhagytam, a nevemet a mellkasára tetováltatta.

Maga mellé állította a családomat.

Amikor én próbáltam bemutatni nekik az új páromat, maximálisan elutasítóak voltak vele, s a régi bántalmazómat védték, foggal - körömmel. Édesanyám félt, hogy elveszít, így „mellém állt”, legalábbis testileg, mert lelkileg ehhez még a későbbiekben 9 évre és egy kineziológus szakember segítségére volt szüksége. Az anyai nagymamámat meg tudtam fordítani lelkileg, ő megértett engem egy mélyre ható beszélgetés után.

Az apai nagymamámban azonban partnerre lelt. Sikerült teljesen ellenem fordítania. Azóta 9 év telt el. Ez alatt az idő alatt elszakadtam nagymamámtól, mert ő nyíltan a szemembe mondta, hogy én tettem tönkre a nagydarab tetováltat. S tudja, hogy én megcsaltam őt sokszor, s anyagilag is kiforgattam őt mindenből. Én ezekre a vádakra nem tudtam mit kinyögni, azt pedig, hogy zokogva előadtam: „de mama… ez mind hazugság…” - kevésnek bizonyult. Ez a nagymamám kitagadott, lassan 10 éve egyáltalán nem kommunikálunk egymással.

Ma már tudom, milyen képmutatásban nevelkedtem. Kicsi koromtól megtanultam, hogy az erősebbnek mindig igaza van, én pedig nem állhatok ki önmagamért. Így képtelen voltam kiállni a volt élettársam ellen, s nagymamámmal sem voltam képes konfrontálódni, hogy megvédjem magamat, csak megnémultam, s elmenekültem. Erre ő elkönyvelt engem hazugnak. Pedig mindössze csak gyerekkoromban ezt tanították meg nekem: ha a szülő, nagyszülő szava mindig szent. Ellentmondás nincs.

Ma már tudom, hogy az akkori lelkivilágomra az az ember volt a tükör. De bennem volt már akkor a változni akarás, egy jobb, szebb, boldogabb élet felé, erről ábrándoztam átsírt estéken át. Láttam, akartam, s tudat nélkül célomul tűztem ki. S megkaptam. Szembejött. Éltem a lehetőséggel, s megvalósítottam.

Azóta már szakember segítsége mellett gyógyul a lelkem. Ma már tudom, hogy minden perc szenvedés kellett ahhoz, hogy az az ember lehessek, aki most vagyok, azon az úton, amin most haladok, azokkal a célokkal, amiket most tűztem ki önmagam elé.

Fotó: bebikkicsikesnagyok.hu